Erdély története

Erdély rövid története

Móricz Zsigmond regénytrilógiájának megjelenés óta gyökeresedett meg a köztudatban, hogy Erdély - legalábbis a múltban - Tündérkert volt. Nem Móricz írói leleménye ez a jelzõ, hiszen már évszázadokkal korábban is e néven emlegették ezen országrészt. Azonban eleink nem a vadregényes Erdõntúli földre, a virágzó Erdélyországra, a török uralom alatt élõ területekrõl nézve békésebb életre, viszonylagos jólétre gondoltak, amikor Bethlen Gábor és a Rákócziak fejedelemségét mesés, tündérvilágnak nevezték.

Legkorábban kevendi Székely Lukács 1554-ben Gyaluból keltezett levelében olvassuk: „Az kegyelmes isten legyen velünk és vigyen ki engemet ez tündér országból...” Ez a rövid kis idézet elárulja, hogy a tündérkertben élés bizonyára nem jelentett valamilyen kellemetes élményt a levél írója számára.

Azonban azt, hogy pontosan mire is gondoltak eleink, amikor Erdélyt Tündérországnak nevezték, azt a legrészletesebben egy református lelkipásztor fejtette ki a 18. század elején. 1733-ban Verestói György a borbereki Alvinczi Krisztina temetésén elmondott halotti orációjában hosszan értekezik Erdély Tündérország voltáról:

„Jól tudom, szomorú hallgatóim, ezt gondoljátok mostan magatokban: Bárcsak szóllana valamit ez az orator Erdélyországról; minthogy a közönséges példabeszéd szerint: Erdélyország: Tündérország. Engedelmeskedem ebben is kívánságotoknak és rövidesen elõtökbe is terjesztem, miben álljon Erdélyország tündéries volta. Igen goromba és seprejétõl meg nem tisztult elmének mondanám én azt, mely a mesélõ gyermekkel együtt úgy gondolkodnék, mintha régente Erdélyországban tulajdonképen való tündérek laktak volna, kik természetekre nézve fél-istenek és fél-teremtett-állatok lévén, ez országra is a tündér nevezetet reá ragasztották volna, holott kétség nélkül, mint-hogy Erdélyország nem sík mezõbõl és nem tér földbõl áll, hanem sokféle hegyek, völgyek és erdõk között csakhamar szemeink elõl eltûnnek, azért neveztetett rész szerint Erdélyország Tündérországnak. Ehhez járul az, hogy Erdélyországban is, mint más országokban, magok viselésére és sok rendbéli cselekedeteikre nézve az emberek igen tündéresek: hol egy, hol más álorcáját viselvén magokon a képmutatásnak. Egyszer az égen járó hold, a mint ezt a mese-mondó régiség emlékezetben hagyta, igen szépen kérte azon maga anyját, hogy csináltasson õneki egy öltözõ köntöst: ezt adván okul, hogy õ megunta már és szégyenli is tovább mezitlen járni. De az õ anyja azt felelte nékie: Fiam! micsoda köntöst tudnék én tenéked csinálni? Hiszem, te most egész vagy, most fél, most sarló forma, némelykor pedig eltünvén szemeim elõl, semmi vagy. Igen szépen illik ez a példa sok erdélyi tündéres emberekre, a kik hold módjára olyan változó természetûek, hogy sok utánok való járásunkkal is alig találhassuk fel, micsoda köntöst kellessék szabnunk változó kedveknek. De egyszersmind Erdélyország Tündérország a sok nemzetségekre nézve is, melyek eleitõl fogva ez országban laktanak és egymás után ez országból el is tûntenek...”

Bizony nem hízelgõek ezek a sorok az erdélyi ember számára, de belõlük ki lehet olvasni azt, hogy miben is látták egykor tüdéres voltát.

Erdély tündéres volta eleink számára a változékonyságot és a tüneményszerûséget, de a bizonytalanságot is jelentette egy idõben. Valóban ráillett és ráillik Erdélyre ez a jelzõ: változatos természeti, földrajzi viszonyai, sokféle nyelvû és hitû népessége, eseménydús történelme, múltja mind-mind azt a képzetet keltik a kívülállókban, hogy ez a föld és annak népe azon túl, hogy más, mint a környezete, állandó változások közepette élte életét.

Változatosság természetben, változatosság, sokféleség etnikumában, hitében, változékonyság történetében - ez, ami leginkább szemébe tûnik annak, aki az erdélyi históriát faggatja, avagy olvassa.

Erdély neve és történetének színtere

Erdély ezen a néven a magyarság megtelepedésével egy idõben lép a középkori Európa történetébe. A Kárpát-medencében hont foglaló magyarság, az Alföldrõl, az új haza közepérõl tekintve nevezte a krónikákban említett Igyfon erdjén (a Réz hegységen) túli területet Erdõn túlinak, Erdõelvének, Erdélynek. E néven ismerték a középkorban és nevezték elõbb a középkori itáliai latinság hatására Ultrasilvana terrának vagy Ultrasilvana parsnak, majd késõbb az északfrancia-német latin nyelvhasználathoz igazodva Transsilvaniának. A magyar nép ajkán formálódott névalakot vette át utóbb a románság is és nevezte a közös hazát Ardealnak (1444-ben találkozunk ezzel az elnevezéssel egy szláv nyelvû oklevélben), miközben hosszú idõre csak a tudós humanisták emlékeztek az egykori római provincia, Dacia nevére. Erdély szász népe pedig a vitatott eredetû Siebenbürgen elnevezést használta.

Eredetileg tehát az Erdély nevet csak az a terület viselte, melyet mind a négy égtáj felõl hegyek zárnak közre, s melybõl néhány szoros, hágó vezet a hegyeken túlra, az Alföldre, Moldva és Havaselve tájaira. A tulajdonképpeni Erdélyi-medence kis terület, mintegy 56 ezer km2, amely azonban rendkívül változatos tájakat ölel magához.

Aki azonban a mai politikai határokat tekinti, az a jelenlegi román-magyar határtól a Keleti- és Déli-Kárpátok gerincéig terjedõ országrészre gondol, arra a területre, amelyet a két világháborút követõ békekötések juttattak az egykori Magyarország területébõl Romániának. De az erdélyi történelmet valamennyire ismerõk azt is tudják, hogy az idõk folyamán sokszor változtak a határai annak az országrésznek, amelyet erdélyi vajdaságnak, fejedelemségnek, nagyfejedelemségnek vagy csak egyszerûen erdélyi részeknek neveztek. Bemutatásunk során a továbbiakban mindig vissza fogunk térni Erdély területi változásainak kérdésére, és pontosítjuk, hogy az egyes korszakokban mit is kell értenünk a térbeli Erdély alatt.

Erdély felszínét a folyóvölgyek, hegyhátak tagolják kisebb tájegységekre és azok mindenike kisebb-nagyobb népcsoportnak ad otthont, melyek az erdélyi magyarság, vagy megtelepedett románság, avagy szászok sajátos fejlõdés- és mûvelõdési hagyományokkal rendelkezõ közösségeit jelentik. Nem kell különösebben bizonyítanunk azt, hogy a Szamos, Almás és Nádas völgyeit felölelõ Kalotaszeg, a Hargita és a Keleti-Kárpátok közötti székelyföldi medencék (Gyergyó, Csík, Háromszék), a Kis- és Nagy-Szamos, a Sajó és az Aranyos közötti dimbes-dombos, ma már kopár Mezõség vagy az olyan kistáj, mint az Erdélyi Érchegység keleti végén szûk völgybe szoruló Torockó-vidék lakóinak sorsa, múltja különbözõképpen alakult, hagyományai a közös hagyományok mellett sajátos, önálló vonásokkal gazdagodtak. És nem is szóltunk még a történelem folyamán a tulajdonképpeni Erdély történetéhez kapcsolódó Partium, Bihar, Szatmár, az Avas-vidék, a Bánság népességének ugyancsak sajátos külön világáról. Így tehát Erdély történetérõl szólva lehetne talán külön-külön a székely, a mezõségi, a hunyadi, a torockói stb. népközösségek történetérõl írni. Van azonban néhány olyan történeti érv, amelynek ismertében lehet az erdélyi magyarság külön, de ugyanakkor közös múltjáról beszélni.

Erdély az őskortól a honfoglalásig

Az emberi lét első biztos nyomaival a középső kõkorszak idejéből találkozunk, és attól fogva számos népcsoport jelenlétét sikerült beazonosítania a régészeti kutatásoknak. Általában a Szamos, Maros és Olt völgye volt megszokott útvonala az új szállásterületet kereső népeknek, melyek szinte minden környezõ irányból érkeztek az Erdélyi-medencében.
Az első írásos emlékek az Erdélyi-medencéről és az ott élő népekről a görög történetírók tollából fakadtak. Számottevően megsokasodnak a térségre vonatkozó adataink, amikor az itt élő dák lakosság a Római Birodalom figyelmét magára vonta, majd pedig a dák ellenállás és annak leverése nyomán létrejött a Dacia provincia. Caesar uralkodásával majdnem egy időre esik a dákok hatalmának felvirágzása Burebista nevû királyuk (Kr. e. 82-44) vezetésével, amikor Erdély délnyugati részén elhelyezkedő királyságukból kiindulva intézték támadásaikat és hódítottak teret, elsősorban déli irányban meg a Római Birodalom kárára. Hamarosan katonai és politikai szempontból is jól szervezett Dák Királyság jött létre. A fõváros, Sarmizegetusa magaslaton fekvõ erõdjét a Kudzsiri-havasok nyugati oldalán hasonlóan erõdített várak sora vette körül, ami biztonságosan védhetõvé tette az uralkodói központot. A centrális hatalom erõsítését szolgálta az önálló, saját vallás és az önálló kultikus központ a fõváros közelében. Ezek igen gazdag régészeti emlékei a románság mindmáig nagy becsben tartott történeti örökségei közé tartoznak.
A Dák Királyság újabb felvirágzását jelentette Decebal uralma (Kr. e. 87-106), aki folytatta elõdje, Róma ellenes politikáját, minek következményei voltak azok a háborúk, melyet Traianus (Kr. u. 98-117) indított Kr. u. 102-ben, majd pedig 105-ben. Ez utóbbi a dákok teljes vereségével végzõdött, maga az uralkodó is elesett. (A háború eseményeit, a dákok elkeseredett ellenállását mutatja be kõbe vésve a Rómában ma is álló Traianus-oszlop). A dákok hatalmas vérveszteséget szenvedtek, egyes korabeli források egyenesen teljes kiirtásukról beszélnek.
A gyõzelem után a Római Birodalom elkezdte a meghódított terület megszervezését. Elsõ alkalom volt, amikor a Birodalom a folyóknál rögzített európai határát átlépte. Ami, minden bizonnyal hozzájárult késõbb a provincia viszonylag gyors elvesztéséhez. Az újonnan meghódított területrõl szólva azonban érdemes arra is odafigyelnünk, hogy Dacia királysága ellenség volt ugyan, de egyszersmind az ütközõállam szerepét is betöltötte a Római Birodalmat már a Kr. u. 1. századtól mind gyakoribb és egyre jobban fenyegetõ barbár támadások elõtt. Meghódítása tehát római részrõl akár stratégiai hibának is minõsíthetõ.
Elkezdõdött a 165 esztendõs római uralom Daciában, tehát Erdély területén is. Rövid ideig tartott, de a rómaiak tapasztalatának, jó szervezõmunkájának, építõtevékenységének köszönhetõen Erdély-szerte számos emléke maradt fenn a római kornak. A szám szerint mintegy 11-12 város (az egykori fõváros, Sarmisegetusa mellett felépült az új fõváros: Colonia Ulpia Traiana Augusta, északon, a mai Kolozsvár helyén állott Napoca nyert municipium rangot, Gyulafehérvár helyén emelkedett Apulum, Torda területén Potaissa stb.) mellett megközelítõen 80 katonai tábor biztosította a provincia nyugalmát, melyeket idõtállóan épített hadiutak kötöttek össze (Erdélyben sokfelé ezek nyomvonalát követik a ma is használatos országutak). Kiépült a híres római limes, melynek jelentõségérõl és gyöngéirõl találóan írja korunk történésze: „Az erdélyi római »limes« egy ereje teljében lévõ, magabiztos, offenzív nagyhatalom katonai létesítménye volt. Az Imperium a szorosakat, átjárókat - a Vöröstorony-szorost kivéve nem zárta le, csak védelemre nem alkalmas, a táboroktól többnyire csak látótávolságig elõretolt õrállomások láncolatával ellenõrizte. A Lápos-hegység északon, a Kelemen- és Görgényi-havasok, a Hargita keleten, a Fogarasi- és Brassói-havasok, valamint a Berecki-hegység délen senki földje volt; az erdély Dacia olyan volt, mint egy hatalmas ókori teátrum, amelynek kapuit és lelátóját Róma a barbár közösségnek engedte át, önmaga számára csak a színpadot tartva fenn.”A rómaiak értékelték, kihasználták Erdély természeti adottságait, mindenekelõtt altalaji kincseinek gazdagságát. A kõbányák, a vasérc- és sólelõhelyek mellett a legnagyobb jelentõsége az aranybányáknak volt. A Verespatakon elõkerült híres viasztáblák igen fontos forrásai a római kori erdélyi bányászat megismerésének, melynek központjai az Érchegységben Ampelum (Zalatna) és Alburnus Maior (Verespatak) voltak.
A provincia népessége etnikai szempontból nagyon vegyes volt, de a feliratok tanúsága szerint a hivatalos nyelv a latin volt mindvégig. Kérdés és tudós viták tárgya mindmáig, hogy mennyire, milyen mértékben romanizálódott, romanizálódhatott a provincia népe a római uralom viszonylag rövid fennállása alatt? Mint ahogyan az is vita tárgyát képezi, hogy a dák népességnek mennyiben sikerült túlélni a háborúkat és a hódítást, és ha igen, megtörténhetett-e a megmaradt dák néptöredék romanizálódása, majd pedig sikerült-e túlélnie a népvándorlás elkövetkezõ századait és tovább élnie a románságban? Olyan kérdések ezek, amelyekre a megnyugtató válaszadás a román történettudomány feladata és kötelességeA Római Birodalom, pontosabban Aurelianus császár 271-ben döntött a provincia feladásáról és kiürítésérõl. Az egykorú római történetíró, Eutropius a következõképpen számol be errõl az eseményrõl: Aurelianus „Dacia Provinciát, amit Traianus a Duna túlsó oldalán hozott létre... kiüríttette, lemondván arról, hogy meg lehessen tartani. (Ezért) a Dacia városaiból és földjeirõl kitelepített rómaiakat Moesia közepén helyezte el, és az nevezte el Daciának.” Ezzel Dacia véglegesen elveszett a Római Birodalom számára, véget ért a térségben a római uralom.
Dacia feladása katonai szükségszerûség volt. Róma szándékosan ürítette ki és adta át az általa már védhetetlennek tartott területet a benyomuló gótoknak, akik Erdély történetének a következõ, mintegy három évszázados, germán periódusát nyitották meg.
Két évtizeddel a rómaiak kivonulása után Erdély a vizi (más néven erdõlakó) gótok és a vandálok, valamint gepidák küzdelmének a színhelye volt. A küzdelem vizigót gyõzelemmel végzõdött, ami után már nem volt semmi akadálya annak, hogy ez a germán nép berendezkedjék a Küküllõk, a Kis-Szamos és a Maros völgyében. Tudománytörténeti szempontból jelentõs, hogy a vizigótok régészeti hagyatékát egy erdélyi régészeti feltárás, a marosszentannai temetõ és leletei segítségével sikerült elõször meghatározni Posta Béla régészprofesszornak századunk elején.
A gepidák elsõ jelenléte Erdélyben epizódszerû volt. A gepidák országa a térség északnyugati részén terült el. Legismertebb régészeti hagyatékuk az ún. szilágysomlyói fejedelmi kincs, melyet a hunok elõl menekülve rejthettek el egykori tulajdonosai 424-ben.
A nyomukba lépõ hunok erdélyi jelenlétének kevés régészeti emléke ismert. Az viszont tény, hogy Erdély is beletartozott a hunok uralta régióba, s ezáltal a történelemben elõször vált olyan birodalom részévé, melynek hatalmi központja az Alföldön volt, s amely magába foglalta a Kárpát-medence egészét. Attila hun fejedelem (445-453) halála és a Hun Birodalom felbomlását követõen a hunoknak hódolt gepidák, Ardarik fejedelmük vezetésével fordultak szembe egykori uraikkal, s miután legyõzték Attila fiát és utódát, Ellákot, birtokukba vették egykori uraik szállásterületét. Ez idõ tájt válhatott az egykori Napoca romladozó falú települése gepida fejedelmi központtá. A településtõl távol, a Kis-Szamos teraszán, Apahida és Szamosfalva területérõl kerültek elõ - több rendbéli ásatás nyomán - azok a gepida fejedelmi kincsek, melyek arra utalnak, hogy ezen uralkodók hatalmasabb, rangosabb fejedelmeknek számítottak, mint a velük kortárs frank uralkodók, a Merovingok eleji. A gepidák ezen második jelenléte az avarok megjelenése után, akiktõl 567-568 táján vereséget szenvedtek, lassan visszaszorult.
A nomád avarok számára kezdetben a Kárpát-medence széles síkságai, szelíd lankái vonzóbb életkörülményeket kínáltak az erdélyi térség hegyektõl szabdalt, szûk tereinél. Ezért a kezdeti idõkben csak szórványosan tûnnek fel az Erdélyi-medencében, miközben a gepidák jelenléte is adatolható a 600-as évekig.
A 7. századtól kezdve változott a kép, és az egykori Apulum, a mai Gyulafehérvár környékén, a két Küküllõ mentén, de a Mezõség déli részén, a Maros középsõ és felsõ folyásának vidékén is megjelentek az avarok. (Kelet-Alföld, az Érmelléke, a Maros-Aranka-szög, a Temesköz már korábban betagolódtak a korai avar településterületbe.) Mindenesetre az avar megszállással Erdély, a hunok után másodízben vált egy olyan államalakulat részévé, melynek súlypontja a magyar Alföldön volt.
A 7. század utolsó évtizedben a Kazár Birodalom kialakulása nyomán kezdõdött meg a bolgárok dunai honfoglalása, akik elõtt korábbi szállásterületeikrõl elûzött más keleti népcsoportok (részben onogur-bolgár, wangar), valamint az avarokkal rokon török népek, köztük talán kazárok is léptek az Avar Birodalom területére. (Ezen a történeti tényen alapszik a kettõs-honfoglalás László Gyula által megfogalmazott gondolata.) A történészek egy része elképzelhetõnek tartja, hogy e népmozgás során esetleg már a 7. század végén s a 8. században magyar népelemek is sodródhattak a Kárpát-medencébe.Ugyancsak az avar uralom idején indult meg a szlávok betelepedése Erdély területére. Az Európa keleti felének jövendõ népi viszonyait megváltoztató nagy szláv népvándorlás a 6. század elején kezdõdött el. Jelenlétük - különösen Erdély esetében - igen jelentõs volt. A honfoglaló magyarság elsõsorban szláv népességre talált ezeken a tájakon. A szláv népesség a régészet és a helynevek bizonysága szerint elsõsorban az Erdélyi-medence peremterületein, az összefüggõ erdõségek és a Mezõség határán, rejtettebb fekvésû medencékben telepedett meg és élte földmûvelõ, vadászó, halászó életét.
A 8. század végén Nagy Károly (768-814) hódító hadjáratai nyomán változtak meg a Kárpát-medence és annak keretében Erdély népiségi viszonyai. A Karoling uralkodó 791-ben indított nagyszabású hadjáratot az avarok ellen, amelynek során sikerült megtörnie azok hatalmát a Dunántúlon. A menekülõ avarok egy része a medence keleti vidékén húzta meg magát, a Tiszától keletre esõ vidékeken. Ennek a keleti avar uralomnak is hamarosan véget vetett azonban Krum bolgár kán (803-814) 803-ban bekövetkezett támadása, melynek következtében Erdély egy része a Dél-Erdélyben lévõ sóbányákkal (Vízakna, Marosakna, Kisakna) együtt bolgár uralom alá került és maradt is - úgy tûnik - a magyarok honfoglalásáig. (Egyébként a bolgárok erdélyi jelenlétének kivételesen jó régészeti bizonyítékai vannak.) Ezek voltak a magyar honfoglalás történeti és népi elõzményei.

A magyarság megtelepedése a Kárpát-medencében sorsdöntõ eseménye volt a magyar társadalom történetének: új irányt szabott fejlõdésének, lehetõvé tette a pusztai legeltetõ, nomadizáló népesség beépülését az európai fejlõdésbe. Ennek ellenére a honfoglalás mikéntje, története, lefolyása, indítékai és idõpontja múltunk legkevésbé ismert eseményeinek sorába tartozik. Mint ahogyan történelmi rejtélynek tetszik az is, hogy miért éppen a magyarság volt az a nép, amely a népvándorlás mintegy záróakkordjaként, annyi sok nép után, melyek részben tovább vándoroltak, beolvadtak, hatalmuk elenyészett, tartósan - immár 1100 esztendõ óta - megvetette a lábát a Kárpát-medencében, országot alapított, kultúrát teremtett?

Ami az elsõ kérdést, a honfoglalást megelõzõ eseményeket, a honfoglalás okait, a korábbi etelközi szállásterület elhagyását, az új hazába telepedés idõpontját, lefolyását illeti, a köztudatban általában az a hagyományos kép él, melyet III. Béla királyunk (1172-1196) névtelen jegyzõje, Anonymus foglalt írásba valamikor az 1210-es évek táján egybeszerkesztett Gesta Hungarorum címû regényes krónikájában. Tehát három évszázaddal a honfoglalás után írta sorait a névtelen jegyzõ, amikorra a honfoglalás valós eseményei, tényei már elenyésztek, megfakultak az egymást követõ nemzedékek emlékezetében és egészültek ki mesés, legendás elemekkel. Valós és képzeletbeli elemek, megtörtént és meg nem történt események, egykor élt és soha nem élt történelmi figurák gyûjteménye ez, a magyarság Kárpát-medencebéli megtelepedését legbõvebben elbeszélõ, anonymusi krónika. Nem véletlen hát, hogy oly annyira mélyen ivódott be a magyarság történeti tudatába, hogy évszázadok szorgos forráskritikai kutatásai sem tudták még kiszorítani.

Szép, teljes, de csak részleteiben igaz leírása ez a magyarság erdélyi megtelepedésének. Nevek, tények mosódnak össze a következõ évtizedek történéseibõl.

A literátor hajlamú bizánci császár, VII. Bíborbanszületett Konsztantinosz (913-959) A Birodalom kormányzásáról szóló mûvében hitelt érdemlõen mondja el, hogy a magyarok a Fekete-tenger melléki hazájukat a besenyõk támadása miatt hagyták el. Regino prüni apát (845 körül-915) ugyanezt jegyezte fel krónikájában. És a legrégibb magyar krónika, a 11. század végén keletkezett ún. õsgeszta, melynek eredeti, elveszett szövegét másolgatták az elkövetkezõ századok magyar krónikásai, hasonlóképpen õrizte meg a honfoglalás emlékét. A Képes Krónika szerzõje annak alapján így számol be a honfoglalásról: „…meg nem maradhattak ott a sasoktól, mert úgy ellepték a fákat a sasok, mint a legyek, elköltötték vágómarháikat, sõt lovaikat is; azt akarta ugyanis Isten, hogy sietvést szálljanak le Magyarországba. Azon túl három hónapig hegyeket jártak, és eljutottak Magyarország, illetve Erdõelve határára... itt hét földvárat építettek, ott õrizték eleségeiket és jószágaikat: egy ideig ott maradtak, azért nevezik azt a részt a németek mai napig Sibenburgnak, vagyis Hétvárnak... a kapitányok közt a gazdagabb és hatalmasabb Árpád volt, Álmos fia.... Az õ atyját, Álmost Erdõelve országban megölték és be nem jöhetett Pannóniába. Erdõelvében tehát megpihentek és barmaikat megpihentették...”

Van azonban olyan vélekedés is, miszerint a magyarságot az Etelköz elhagyására kényszerítõ besenyõ támadás, valamivel késõbb, a 900. év õszén következett be, amikor a magyar harcosok már igencsak távol, Itália tájain „kalandoztak” volt.

Az elmondottakat kiegészítendõ említésre méltó az is, amit a klímatörténeti kutatások eredményeibõl ismerünk. Arról van szó, hogy a magyar honfoglalást megelõzõ idõkben a sztyeppi népek mozgalmait az éghajlati változások irányították: a Fekete-tenger vidékén a 4-9. századok között tartós volt a szárazság, melynek következtében beszûkült az állatok legeltetésére alkalmas térség, következésképpen arra kényszerültek az ott élõ nomád népek, hogy sátraikat felszedve keressenek új és újabb legelõket.

Lett légyen 895 vagy éppenséggel 900 a magyarság áttelepedésének az idõpontja, tény az, hogy a honfoglalás nem békés diadalmenet volt, hanem - miként az õsgeszta tanúsítja - menekülés a feldúlt, elpusztult régi hazából a biztonságo-sabb új hazába.

Erdély történetét illetõen fontos az, hogy a menekülõ, életlehetõséget keresõ magyarság arra törekedett, hogy életét és jószágait a legrövidebb úton mentse át a védelmet jelentõ Kárpátok túloldalára. Nem került tehát észak felé, a Vereckei-szoros talán már korábban ismert útjára, hanem a Kárpátok valamennyi átjárható hágóját, szorosát felhasználva lépett Erdély földjére. Így lett a honfoglaló magyarság elsõ Kárpát-medencebeli állomása Erdély. Az õsgesztából kiolvasható ezen tényt a régészeti leletek is megerõsíteni látszanak: a honfoglaló magyarság Erdélyen átvezetõ útvonalára utalnak az Al-Duna vidékén, Moldva területén felszínre került és a honfoglalás kori magyarok ottlétét bizonyító leletek.

A magyarság Erdélybe vonulása-menekülése után az újonnan érkezettek nagy többsége feltehetõen még ugyanazon esztendõben elhagyta a nagyállattenyésztõ életforma számára szûk életteret nyújtó Erdélyi-medencét, és az Alföldre költözött. Visszamaradt azonban a Kis-Szamos és Aranyos, illetve az egyesült Küküllõ és Maros völgyében, a Mezõség területén - régészetileg is adatolható - magyar népesség. Annál is inkább szükség volt ezen magyar népcsoportok erdélyi jelenlétére, mert a keletrõl állandó veszélyt jelentõ besenyõ támadások ellenébe katonailag biztosítani kellett az új hazát, nemkülönben létkérdés volt az állattartáshoz nélkülözhetetlen erdélyi sóbányák birtoklása. Feltehetõen a besenyõ és bolgár veszéllyel hozható összefüggésbe a Székelyföld egy részének gyér katonai megszállása, amit a katonáskodó középréteg jelenlétére utaló kengyeles, lovas, fegyveres sírleletek bizonyítanak (Eresztevény, Kézdivásárhely, Köpec, Sepsiszentgyörgy, Székelyderzs, Réty stb.).

Hogy pontosan mely honfoglaló törzsek-nemzetségek voltak „õshonosak” Erdélyben, azt a források hiányában nehéz pontosan meghatározni. Tény, hogy a késõbbi századokban a Gyula-Zsombor, valamint az Agmánd nemzetség leszármazottai a Kis-Szamos két partján birtokoltak, a Borsa nembeli családok birtokai Kolozsvárt övezték, a Kalocsa nemzetségbeliek Torda körül telepedtek meg, végül az ismeretlen nevû, de számos ágában élõ, a Mikola, Gyerõfi, Kemény, Kabos, Radó, Tompa, Vitéz, Veres családokat egyesítõ nemzetség Gyalu vára és Kolozsakna körül volt birtokos (talán közös monostoruk volt a Gyerõmonostoron ma is álló egyház).

Miközben Erdély északi felében - a késõbbi birtoktörténeti adatok alapján - a honfoglaló nemzetségek jelenlétét véli feltalálni a kutatás, a Maros folyótól délre, úgy tûnik, a gyulák vetették meg lábukat. Az õsgeszta legendás formában õrizte meg ennek az emlékét is. Eszerint a nagy és hatalmas Gyula vezér vadászat közben bukkant rá az erdélyi Fehérvárra, a rómaiak által épített Apulumra, mely így lett a gyulák „urszágának” központja. A 10. században a gyulák erdélyi hatalma megszilárdult, bizonyos fokig önállósult az Árpádok vezette törzsszövetségtõl. Ez elsõsorban az önálló „külpolitikájukban” mutatkozott meg. A kalandozásokat lezáró augsburgi vereség (955) után ugyanis Árpád utódai, Taksony (952-972), majd Géza (972-997) fejedelem nyugat irányába nyitottak: 962-ben a pápa nevez ki a magyarok közé térítõ püspököt, miközben az Erdélyt birtokló gyula Bizáncba látogatott és vette fel ott a kereszténységet. Ennek a gyulának volt a leánya Sarolt, Géza nagyfejedelem felesége, Szent István királyunk anyja. A gyulák uralta Erdély közel fél évszázados külön története a ma-gyarság életében 1003 táján zárult le, amikor az országépítõ István király (997-1038) fegyverrel kényszerítette hódolásra nagybátyját, az utolsó gyulát.

A honfoglaló magyarság elsõsorban azokon a területeken vetette meg a lábát, ahol az elhagyott etelközi hazához hasonló természeti viszonyokra, életlehetõségre talált, ott, ahol nagyállattartó életmódját kedvezõ feltételek között folytathatta. Így szállták meg eleink a füves pusztamezõket, valamint a ligetes erdõvidéket, melyekben még lehetséges volt a szarvasmarhacsordák, illetve ménesek legeltetése. Ilyen ligetes erdõk voltak a tölgy-, illetve a vegyes erdõk, melyeknek buja aljnövényzete biztosította az állatok táplálékát. Térképre vetítve a magyarság legrégibb szálláshelyeire vonatkozó nyelvi és régészeti adatokat, azt tapasztaljuk, hogy azok határa sehol nem nyúlt bele a bükk- és fenyõerdõk birodalmába. Így Erdélyben is a medence belsejében lévõ füves, pusztamezõ jellegû területeken (a Mezõségen), a tágasabb és szárazabb éghajlatú medencékben (pl. hunyadi, kalotaszegi), a nagy folyók széles völgyeiben sokasodnak a honfoglaló magyarok jelenlétére utaló emlékek. A többi területeken háborítatlanul folytatta tovább életét a nagyobbrészt a keleti-szlávokhoz tartozó lakosság, valamint - a dél-erdélyi területeken - az akkorra már feltehetõen elszlávosodott bolgár népesség. Ugyancsak a magyarok által meg nem szállt területek fognak majd életlehetõséget kínálni az elkövetkezõ századok folyamán betelepedõ újabb és újabb népcsoportok számára.

Még így is hatalmas volt az a térség a Kárpát-medencében, amelyet megszállt és benépesített a honfoglaló magyarság. Jogos a kérdés tehát: mekkora lehetett a lélekszáma honfoglaló eleinknek, ha képesek voltak ezt a hatalmas területet tartósan megszállni? A válasz annál is fontosabb, mert sokak vélekedése szerint azon túl, hogy a honfoglalók az itt élõ népekénél fejlettebb mezõgazdasági kultúrát hoztak magukkal, feltehetõen viszonylag nagy lélekszámuknak köszönhették azt, hogy nem jutottak az elõttük megtelepedett nomád népek sorsára, nem morzsolódtak fel, enyésztek el az idegen világban. A Kárpát-medencét birtokába vevõ magyarság lélekszáma, újabb becslések szerint 600 ezer és 1,5 millió körül lehetett. Mindenképpen meg kellett haladja az itt élõ, korábban megtelepedett népesség számát, amelyet hamarosan asszimilált. Ami alapján joggal feltételezhetõ, hogy a letelepülõk és a korábban itt élõk aránya 2:1 lehetett.

A magyarság megtelepedése, majd pedig a kereszténység felvétele, mint már hangsúlyoztuk, sorsdöntõ eseménye volt az egész Kárpát-medencének, és meghatározta Erdély sorsát is. A magyarság és vele együtt az általa megszállt térség ennek a révén tagolódott be az európai társadalomfejlõdésbe, vált részévé a respublica Christianorum nagy közösségének. Csupán emlékeztetõül hadd foglaljuk össze, hogy mit is jelentett, mi is volt az a más, a különb az európai társadalom fejlõdéstörténetében, amiért tudatosan, avagy ráérzéssel, de érdemes volt feladni az õsök életmódját, kultuszát, hitét. Mi is volt az a nyugati társadalom, amibõl társadalmi, politikai és technikai téren egész mai civilizációnk megszületett? Ennek a nyugati típusú társadalomfejlõdésnek alapjai a népvándorlás zûrzavaros korában alakultak ki, és a 10-11. században szilárdultak meg abban a formában - amelyet kissé didaktikusan - nyugat-európai hûbériségként ismerünk. Ebben a társadalomban a társadalom minden tagjának életét személyes, emberi közvetlenséggel kialakított kapcsolatok határozták meg, nem pedig a központosított uradalmak, jogi intézmények és a bürokratikus államigazgatás. A középkori európai társadalom az egymást egyensúlyban tartó társadalomszervezési viszonyok végtelen sokaságán épült fel, amelyben az egyén kis közösségekben megvalósuló jogoknak, kötelességeknek és szabadságoknak a sokaságában élt, helyét nem a kaszthoz tartozás jelölte ki, hanem minden ember családjával, munkájával, szakértelmével, birtokával volt tagja valamely rendnek, közösségnek. Ez a nagyon tagolt, jogait ismerõ és azokhoz kötõdõ társadalom szembe tudott szegülni a hatalomkoncentrációval, az egyeduralommal, az ázsiai típusú despotizmussal. Ez a társadalom késõbb teret tudott engedni a közügyek intézésében a különbözõ társadalmi erõknek, ismerte és elismerte a városi, területi és etnikai önkormányzatokat, már a középkor századaiban utat nyitott a rendi gyûlés mûködésének, ami utóbb a polgári parlamentarizmus bölcsõjének bizonyult.

Az európai társadalomfejlõdésnek ez a menete azonban nem bontakozhatott volna ki a kereszténység és a keresztény hitelvek közösségi életet alakító erkölcsi tanításainak meghonosodása nélkül. Szükséges ezt hangsúlyoznunk, mert a keleti területeken, ahol a társadalom alapszervezési formáit az egykori szakrális királyságokból kinõtt ázsiai despotizmus szabta meg, abból, ami a keresztény mondanivalóból az emberi közösség számára annyira jelentõs volt, csak igen kevés valósult meg. A keleti despotizmusba oltott kereszténység nem tudott mit kezdeni az egyenlõség, az egymás iránti szeretet, a hatalmasok erkölcsi felelõsségének társadalomszervezõ erejével.

Ezek a tények Erdély és népeinek történetét napjainkig meghatározzák. A keleti és nyugati világ határán a honfoglalástól kezdve valóban végvidéke volt, egyszersmind a keleti világgal való találkozó pontja a nyugati, az európai fejlõdésnek.

1000. december 25-én (vagy 1001. január 1-jén) István fejedelmet a II. Szilveszter pápa által küldött koronával királlyá koronázták. Ez az esemény a középkori magyar államiság kezdetét jelenti népünk történetében, de le is zárt egy hosszú és viharos idõszakot, amelynek során a magyarság nemcsak hazát, szállásterületet, hanem életformát és hitet változtatott. Erdély története ettõl fogva elválaszthatatlanul összefonódik a magyarság egészének történetével. Az erdélyi história századunkbeli neves kutatóját idézve: „Mióta a magyarság egy évezreddel ezelõtt a Kárpát-medencében új hazát alapított magának, Erdély sorsa a Magyar sorssal elválaszthatatlanul összeforrott, történelmében azóta nincs egyetlen mozzanat sem, mely ne az általános Magyar fejlõdésbe illeszkednék be. Az erdélyi történelem fõszereplõje tehát nem Erdély, hanem a magyarság Erdélyben, tárgya pedig az a hármas hivatás, melyet a magyarság Erdélyért, Erdély a magyarságért és a magyarság Erdélyben Európáért teljesített.”

A honfoglalást követõ három évszázad, az Árpád-házi királyok kora, látszólag eseménytelen korszaka Erdély történetének. A krónikák hallgatnak az itt megtelepedettek hadi tetteirõl, akik közül bizonyára csak kevesen vettek részt a honfoglalást követõ nyugati „kalandozásokban”, a távoli, nyugat-, dél- és észak-európai csatározásokban. Mindössze egyetlen furcsa éremlelet sejteti, hogy volt erdélyi vagy legalábbis utóbb Erdélybe települt magyar harcos, aki megfordult a frankföldi, a bajorok elleni hadjáratban. A honfoglalás kori magyar sírleletek többsége azonban, éppen szegényebb mellékleteivel, az eltemetettek kevésbé díszes és gazdag ruházatával, fegyverzetével utal arra, hogy az erdélyi magyar harcosok erejét a keleti veszély elhárítása kötötte le, és csak elvétve részesültek a kalandozások zsákmányából. Jellemzõ - és jól mutatja azt, hogy mi volt a középkori erdélyi társadalom központi kérdése - az a tény, hogy a Szent István nagyobb legendájának egyetlen Erdélyre vonatkozó közlése is a külsõ ellenséggel kapcsolatban említi e földet. A szent király csodatételei között szerepel az, hogy: „Egy éjszaka… titkos sugallattól hirtelen felriasztva megparancsolta (ti. István király), hogy egy futár egy nap és egy éj alatt siessen az erdélyi Fehérvárra, és tereljen minden földeken lakót a városok falaihoz oly gyorsan, amint lehet. Mert elõre megmondta, hogy itt teremnek a keresztények ellenségei, vagyis a besenyõk, akik akkor a magyarokat fenyegették. és fel fogják dúlni földjeiket. Alig teljesítette a követ a király parancsát, itt is volt már a besenyõk váratlan csapása; gyújtogatással és fosztogatással mindent elpusztítottak, de Isten kinyilatkoztatása révén a boldog férfi érdemeiért az emberi lelkek a falak menedékébe megmenekültek.”

Miközben a kelet felõl érkezõ támadások ellenébe védte a többi magyarok lakta területeket, az erdélyi magyarság számára a honfoglalás utáni három évszázad a lélekszámban, anyagiakban, szellemiekben való lassú gyarapodást is jelentette. És jelentette a terület fokozatos birtokba vételét, a településhálózat kialakítását, végül pedig a többi magyarok által megszállt területekhez hasonlóan, az állam- és egyházszervezetbe való beépülést.

István király egyház- és államszervezõ munkája kiterjedt Erdélyre is. Miután sikerült letörnie az utolsó gyulának (aki feltehetõen Prokuj nevet viselte) és a marosvári nagyúrnak, Ajtonynak az ellenállását, sor kerülhetett az ország keleti részének, Erdélynek és a szomszédos területeknek a megszervezésére. Ennek eredményeként közel egy idõben jelentek meg a középkori magyar államiság általánosan ismert helyi világi és egyházi intézményei.

Kialakult a vármegyei szervezet. Valószínûleg elõször a királyi várispánságok és határispánságok alakultak ki, majd fokozatosan létrejöttek a vármegyék, melyek a magyarországi általános gyakorlatnak megfelelõen kapták nevüket elsõ ispánjukról, avagy a folyótól, amely mellett az egykori ispáni vár épült: Doboka, Kolozs, Hunyad, Bihar, Arad, Küküllõ, Szatmár stb. Egyes feltételezések szerint a Kárpátokon-belüli, tulajdonképpeni Erdély területén Szent István korában mindössze két hatalmas kiterjedésû megye alakult ki: a szolnoki ispánsági várhoz tartozó Szolnok megye, valamint a Marostól délre Fehér vármegye. A várispánságok életét az ispánok az ispáni várakból irányították. Ilyen várak épültek Erdélyben is: a Maros északnyugati, jobb partján fekvõ egykori Apulum (szláv nevén Belgrád) helyén épült fel a gyulák Fehérvára, a Szamos mentén már a 11. század elejétõl létezett Dobokavár, s talán ekkor épült fel Désvár is. Feltehetõen a 11-12. század fordulóján már állott a Kis-Küküllõ bal partján Küküllõvár, amelyet 1241. április 4-én a tatárok fognak majd elpusztítani. Az Aranyos mentén a tordai sóbányák közelében Várfalva felett épült Ó-Tordavára. A Cserna és Zalasd folyók összefolyásánál a középkori Vajdahunyad várától nem messze emelkedett az õsi Hunyadvára. Vita tárgya még ma is, hogy Kolozsvár, castrum Clust miként nevezték az egykori Napoca romjai között, avagy az attól nyugatra, a Szamos teraszán késõbb felépült kolozsmonostori bencés apátság helyén állott. A Meszesi kaput Krasznavár õrizte, majd nyugat felé haladva, említésre méltó Bihar hatalmas vára, a honfoglaló magyarság egyik korai alkotása.

Az ispánsági várak körül alakulnak ki a királyi vármegyék, melyek utóbb - akárcsak Magyarország más részein - nemesi vármegyékké alakulnak át, igaz valamivel késõbb és lassúbb ütemben. Végül hét vármegye szervezõdik meg a történeti Erdély területén, nevezetesen: Belsõ-Szolnok, Doboka, Kolozs, Torda, Küküllõ, Fejér és Hunyad.

A királyi vármegyék szervezésével együtt haladt a katolikus egyház szervezése. Létrejöttek a püspökségek: az erdélyi Gyulafehérvár központtal, a bihari, melynek székhelyét utóbb Szent László király helyezte Váradra, és a térség életében szerepe játszó egyházmegyék között harmadikként a csanádi, Gellért püspök munkálkodása révén. A bennünket közelebbrõl érintõ erdélyi püspökség korán, feltehetõen 1009-ben megalakult (a pécsi, gyõri és egri püspökséggel egy idõben), és több esperességet foglalt magában, melyek hatásköre általában egy-egy vármegyényi területre terjedt ki. Az Árpád-korban a következõ esperességek létezésérõl tudunk: Fejér, Kolozs, Torda, Hunyad, Szolnok, Ozd, Küküllõ, Doboka, Kraszna, Szatmár, Ugocsa (ez utóbbi három azonban már a Meszesen kívül esett) és Székelyföldet magába foglaló telegdi és kézdi fõesperesség.

A korai magyar királyság korában Erdélyben is ugyanazon társadalmi rétegek jelenlétére találunk, mint amelyek István király törvényeiben szerepelnek. Az állam legfõbb támaszai voltak itt is az ispánsági várak katonái, a várjobbágyok, akik felett az ispán (comes) állott. Õk alkották a társadalom felsõ rétegét, melynek tagjai szilárd épületekben (domus, edificia) laktak. A várhoz tartozó várnép (cives, castrenses) többsége a szabadok közé tartozott, de ott éltek közöttük a szolganépek (servii, mancipii) is. A köznép, a szegény szabadok Erdélyben is falvakban, földbe süllyesztett alapú házakban vagy putrikban éltek. A falu népének élén pedig a falunagy (villicus) állott. Ez a társadalmi rétegzõdés az elkövetkezõ században úgy alakult át, hogy a várjobbágyok és a szabad szolgálónép egy része megõrizte szabadságát, és a nemesi osztályba olvadt egybe, miközben a szegény szabadok, a szolganépek az egységesülõ jobbágytársadalom tagjaivá váltak.

Az erdélyi középkori társadalom fejlõdésében és a terület közigazgatási megszervezésében sajátos kormányzati megoldásokat eredményezett a terület lakosságának etnikai sokfélesége és különbözõ jogi státusa.

Feltehetõen a magyarokkal együtt (de több szakember vélekedése szerint már korábban, a 7. századi népmozgalmak idejében) telepedtek meg a székelyek. Évszázadokon keresztül erõsen tartotta magát közösségükben (és tartja ma is) hun eredetüknek a hagyománya. A székely eredetkérdés egyike a magyar történelem nagy és sokat vitatott kérdéseinek. Tény, hogy türk eredetû népességrõl van szó, amire rovásírásuk, sajátos törzsi, nemzetségi szervezetük utal, s aminek mibenlétérõl a 15. századból rendelkezünk pontosabb adatokkal. Mint ahogy az is tény, hogy amióta kiértékelhetõ nyelvi adataink vannak, magyarul beszéltek. A kisszámú írott forrás, a helynevek, a nyelvészet, a nyelvjárási kutatások szerint a 10-11. században az ország különbözõ, többnyire határ menti tájairól, a gyepûk mellõl költöztette õket az uralkodói akarat elõbb Biharba, majd pedig a Küküllõk és az Olt vidékére. Utóbb - amikor ezt a termékeny vidéket az újonnan jött szász telepeseknek kellett átengedjék - telepedtek át a Keleti-Kárpátok határ menti medencéibe, ahol ezúttal a keleti gyepû védelmét látták el, és ahol élnek ma is utódaik. Sajátos nemzetségi szervezetüket, közösségi életformájukat a királyi hatalom is tiszteletben tartotta, minek ellenében állandó katonai készültséggel biztosították a reájuk bízott határ védelmét. Idõvel az egész Székelyföld a székely ispán vezetése alatt egyetlen közigazgatási egységet alkotott, melyet székekre osztottak. A székek száma, egyes székek kiválása vagy megszûnése miatt idõnként változott, míg végül a következõ beosztás alakult ki: Csík szék (benne Csík-Gyergyó-Kászon szék), Háromszék (benne Sepsi-Kézdi-Orbai szék), Udvarhely szék (korábban a Telegdi szék nevet viselte, benne Bardóc, majd Miklósvár szék, továbbá Keresztúr fiúszék), Maros szék és végül a Székelyföldtõl távol, a Torda vármegyébõl kiszakított és a kézdi székelyeknek adományozott Aranyos szék.

A másik nemzet, a szászok letelepítése is a határvédelmi feladatokhoz kapcsolódik. A szászoknak nevezett és a német nyelvterület különbözõ tájairól, különbözõ idõben érkezett német telepeseket elõször II. Géza király hozta Erdélybe. Amerre elvonultak, több helyen is megtelepedtek: Kolozsváron, Tordán, Enyeden és másutt. A király telepesei, a király népe voltak, ezért nevezték az elsõnek megszállt Szeben és környékét Királyföldnek. A székelyekhez hasonlóan székekben szervezõdtek. A Királyföldhöz tartozott Szeben-Nagysink-Újegyház szék, majd késõbb alakult Szászváros-Szászsebes-Szerdahely és Kõhalom szék, melyekhez utóbb járult Segesvár, valamint Medgyes szék. Brassó környéke (a Barcaság) és Beszterce vidéke késõbbi település.

A szászok 1224-ben nyerték el II. Endre királytól híres kiváltságlevelüket, az Andreanumot, amely évszázadokon át biztosította jogaikat, önkormányzatukat. Legfõbb bírájuk a szebeni ispán volt. Egységük, autonómiájuk Mátyás király idejében vált teljessé, amikor az uralkodó megengedte, hogy a szebeni ispán és a király által kinevezett királybíró ugyanaz a személy lehessen. Ettõl kezdve viseli a szászok közössége az Universitas Saxonum elnevezést.

A 13. századi Erdély etnikai képét 1200 tájától új népelem gyarapította: a románság. Okleveles adataink szerint a század elsõ évtizedében jelen voltak a déli végeken: 1210-ben a magyar királynak a Balkán félszigeten harcoló seregében a székelyek, besenyõk, szászok mellett románok is voltak. 1222-ben a teuton lovagoknak adott kiváltságlevél, 1223-ban a Fogaras földjén alapított ciszterita kolostor, a kerci szerzetesek számára kibocsátott adománylevél, 1224-ben pedig a szászok kiváltságlevele, az Andreanum említi a románok lakta földeket. Betelepedésük a tatárjárás után felgyorsult, alig két évszázad leforgása alatt számuk megsokszorozódott. A tatárjárás után IV. Béla király a románokra bízta a Déli- és Keleti-Kárpátokon túli tartományok újjászervezését, és feltehetõen ugyancsak õ telepített a Déli-Kárpátok belsõ oldalára románokat, akik kenézeik vezetésével bizonyos önállóságot élveztek, önkormányzattal rendelkeztek, amelybõl azonban nem fejlõdött ki olyan egységes autonóm népközösség, mint amilyen a székelység és a szászság voltak.

Feltehetõen az a tény, hogy az országrészt nagy távolság választotta el a királyság központjától, Esztergomtól és Székesfehérvártól, valamint Erdély határ menti fekvése, az állandó jellegû készenlét - melyben nomád népek támadásai miatt kellett élniök az itteni embereknek - késztette már István királyt arra, hogy az erdélyi részeknek bizonyos különkormányzatot teremtsen. A vajdaság tehát nem valamilyen önkormányzatot jelentett (még kevésbé valamilyen honfoglalás elõtti helyi román intézmény utódját), hanem a központi hatalom territoriális képviseletét testesítette meg. Igaz, a királyi jogosítványok egy részének birtokában az erdélyi vajdák szinte korlátlan hatalmat gyakoroltak az erdélyi társadalom felett. Királyi megbízottként, a központi hatalmat képviselõ kinevezett vajdák 1199-tõl tûnnek fel, és ettõl kezdve jelenlétük folyamatosan nyomon követhetõ. Kezdetben hivataluk a gyulafehérvári ispánsággal járt együtt. A vajda hatalma kiterjedt a vármegyékre, de emellett mint székely ispán a székelység felett gyakorolta uralmát. 1263-1441 között az Erdély északi részeitõl a Tiszáig terjedõ Szolnok megye ispánságát is a vajdai tisztséghez csatolták. A vajdák honorként, tisztségükbõl fakadóan hivatali idejük alatt élvezték a váruradalmak jövedelmét. Valójában a középkori Erdélyben egyetlen igazi nagybirtokos és hatalmasság volt: a vajda. Az uralkodó nevezte ki, és rendszerint nem erdélyiekre bízta ezt a hivatalt és méltóságot, akik közül azonban egyesek hivatali idejük alatt itt szereztek birtokot, és utódaik már az erdélyi nemesi társadalom tagjaivá váltak.

Az Erdélyben birtokot szerzett vajdák, mint a 13. század elején élt Kán Gyula vagy az észak-magyarországi Kácsik Mihály így lettek erdélyi uradalmak tulajdonosai. Ez utóbbinak testvére Simon bán is birtokot szerzett a Felsõ-Maros mentén, melyet lázadása miatt a király elkobzott, s 1228-ban Losonci Tomaj Dénesnek ajándékozott. Az utóbbi lett az õse a késõbb fontos szerepet játszó Losonci, Bánffy és Dezsõfi famíliáknak. De a vajdák és családjaikon kívül is érkeztek a középkor folyamán folyamatosan újabb birtokosok Erdélybe: a czegei Wasok a 12. század végén kaptak földadományt a Szamos mentén, a Mezõségen. Ugyancsak a Nagy-Szamos vidékén birtokolt a 13. század elején a Becse-Gergely nemzetség, melybõl a Bethlen, Apafi és Somkereki erdélyi családok származnak.

Általában elmondható, hogy az erdélyi nemesi társadalmat már a középkorban nagyfokú mobilitás jellemezte. Családok emelkednek fel és tûnnek el alig két-három generációnyi idõ leforgása alatt. A belsõ háborúk, pártharcok, lázadások sokszor tizedelték az erdélyi nemesség sorait, s az elhaltak helyébe érkeztek új birtokosok vagy emelkedtek fel homo novusok a társadalom alsóbb rétegeibõl.

A nemesi társadalom kapcsán szólnunk kell az erdélyi nemzetfogalomról. A magyar rendi társadalomban a nemzet általában a nemességet jelentette. Tehát a társadalom azon rétegét, amely az uralkodó és szûkebb környezete (a fõpapok és bárók) mellett részt vett a törvényhozásban és kormányzásban. A középkori nemzet tagja tehát értelemszerûen csak birtokos ember lehetett: a birtoktalan jobbágy, lett légyen magyar, szász avagy román, kívül maradt a nemzeten. Erdélyben a nemességhez, a nemzethez tartoztak a birtokos nemesek mellett a katonáskodó székelyek, akik birtokukat a közösség tagjaként nyerték, hasonlóképpen az ugyancsak közösségi jogon birtokos szászok. A nemesek, a székelyek és szászok képviselõi a tartományi gyûlések (generalis congregatio) alkalmával folytak be a vajdaság birtokjogi, közigazgatási, katonai ügyeibe. 1437-ben a bábolnai felkelés idején jött létre az erdélyi három nemzet szövetsége, az unio trium nationum, a rendiség sajátos erdélyi intézménye.

A rendi társadalomnak volt részese a városok polgársága is. Erdélyben, miként egész Magyarországon, a városfejlõdés a 13. század második felében indult meg, és az elkövetkezõ században, Károly Róbert, Nagy Lajos és Zsigmond király korában teljesedett ki. A városfejlõdésben szász városok jártak az élen. Brassó, Szeben, Segesvár, Kolozsvár ma is látható középkori épületei, a városkép bizonyítja azt, hogy a középkor utolsó szakaszában az erdélyi városok fejlõdése a nyugat-európai városok szintjét elérte, legföljebb nagyságrendbeli különbségek adódtak. A városok nemcsak a gazdasági tevékenységnek voltak központjai, hanem a középkori mûvelõdés számára is kedvezõ légkört nyújtottak.

A középkori mûvelõdés elsõ központjai minálunk is a püspöki székhelyek és a kolostorok voltak, ahol már a 11-12. századtól fogva folyt az oktató munka, a könyvgyûjtés és a kódexmásolás. A mûvelõdésnek ezek a helyi intézményei készítették elõ a talajt a nyugat-európai keresztény mûvelõdés, a tudomány meghonosítására. Ebben a folyamatban fontos szerepet vállaltak magukra azok a tanulni vágyó erdélyi fiatalok, akik már a 12. század végétõl fogva tanulmányaikat a nagy európai univerzitásokon folytatták. A peregrinatio academica attól fogva jelen volt az erdélyi társadalom életében (1183 és 1520 között mintegy két és fél ezer erdélyi fiatal külföldi tanulmányairól beszélnek forrásaink). Ennek is köszönhetjük, hogy a középkori Erdély lépést tudott tartani a nyugati mûveltség, a mûvészetek, a tudomány fejlõdésével, mégpedig oly módon, hogy nemcsak befogadója, hanem alkotó, teremtõ részese is volt a mûvelõdési értékeknek. Elég, ha csak a Kolozsvári Márton és György tevékenységére utalunk, akik a korai reneszánsz európai színvonalon álló szobrok egész sorát alkották: a prágai Szent György szobrot, a 17. században elpusztult váradi királyszobrokat.

A középkor kései századaiban Erdély népeinek életét és szerepét a királyság életében a török elõrenyomulás határozta meg. Már I. Nagy Lajosnak vissza kellett vernie egy támadásukat 1375-ben, attól fogva a török veszély állandósult, és azzal együtt értékelõdött fel ismét a katonáskodó erdélyi nemesi társadalom, a szászság és székelység szerepe. A török elleni küzdelemben emelkedett ki az erdélyi középkor és a 15. századi európai történelem nagy egyénisége, Hunyadi János, akinek fia, Mátyás király Kolozsváron látta meg a napvilágot.